Sűrű. És? Az a jó, nem? De.

A sok le nem blogolt események sorába bekerültek újak. Voltunk Gesause parkban, jól az Alpokban - hegyre fel, hegyről le. A szellők hintáztatták az ágakat, napsüt, szénné ég a hóban - a szokásos. Aztán edzések, mászások jó sok élménnyel mennek. Aztán majdnem úgy éltünk jurtákban, mint az ősök, bár azért fürdeni lehetett. Persze lovak, szabadon, mi meg rajtuk, vágtázva a pusztában. Legutóbb épp túlélő túra volt - péntek este 5-től másnap estig menetelés. Ez persze csak a tényszerű lényegtelen rész, amiből nem derül ki semmi. Neked. Én meg ott voltam és ha majd öreg leszek és nem emlékszem, akkor majd megnézem ezt a blogot és akkor sem fogok emlékezni lehet semmire. De most még azt hiszem igen. Ezért írtam.

Bocs, h feleslegesen klikkeltél ide:) De legalább nem ment el sok időd. Ez is valami.

Mindig felnéztem azokra, akik mindenféle sporteseményeken kiemelkedő teljesítménnyel érmeket szereztek. Van himnusz, meg dobogó és akkor felállnak és bár nem vagyok egy versenyző alkat, de azért könnyű belátni, hogy ott bizony jó lehet állni. S nem az a vonzó benne, hogy mekkora császárság már lenyomni sok másik embert (nekem legalábbis nem ez a vonzó benne) - inkább az, hogy egy kicsit felnéznek rád (még jó, egy dobogón állsz), elismernek, veled örülnek, meg ilyen marhaságok. A szokásos szeretethiány ellenszert kicsit szájbarágósan megkapod. S ez jó. De nekem soha semmiféle érmem nem volt még. Versenyeken sem indultam persze.

Na hétvégén beneveztünk egy karate versenyre (na nem a nemzeti gálán, se nem az európai úniós bajnokságon, csak egy helyi versenyre). Az meglepett, hogy a nevezés után a felnőtt férfi kategóriában nem szólítottak. Hallgatom a neveket, hát az enyém nem mondták. Nézek értetlenül a szőnyeg szélén. Aztán kiderült, hogy van senior kategória. Hát hivatalosan is öreg lettem. Na mindegy. Karatéból ugye kezdő vagyok viszonylag, az ilyen öregek már nálam magasabb övfokozatúak. S akkor ki kell állni, ott van 3 bíró, figyel árgus szemekkel és akkor ott kell tolni a formagyakorlatot, mintha lenyomnám a fél világot meditálva persze, Neo hanyag mátrixos eleganciájával. Két ember van a szőnyegen, járja a katát, aztán a végén lengetik a bírók a zászlót, h ki milyen volt és akkor lehet örülni vagy szomorkodni. Hát nem volt valami nagy nyüzsgés az öreg fiúk mezőnyében, szóval nem egy olyan nagy dolog, de végül mégsicsak sikerült a legfelső dobogón mosolyogni, s azt kell mondjam, hogy ez bizony tényleg jó:)

Most itt már a lemaradás hírekben végtelen (svéd, indián, francia, skót, szlovák, s hazai gazdagon). Viszont ma, ebéd közben odajön egy full cuccban lévő birodalmi rohamosztagos. Tudod, az az igazi, amelyiktől eleve tartasz, mint a rendőr egyenruhától (azok is, ha kérdeznek abból már biztos nem sül ki semmi jó - mindig hibás vagyok valamiért), szóval ez az a féle fickó, aki képviseli darth vader féle rendet, s én nem tudok rájuk hatni, ezek igenis azokat a droidokat keresik, ami nálad van, s persze ismerem az egyenruha összes vonalát - gyerekként pont tíz csilliárdszor rajzoltam le a göncöt. Na most egy ilyen odajön és beszélni kezd. Kicsi, ahogy illik, de mégis tökéletesen birodalmi rohamosztagos. Hát órákig majd összeszartam magam az örömtől, hogy egy ilyen legendás alakot személyesen láttam. Vágod? De durva már. Winettou bekaphatja. Én már a csillagok háborúja gyermek vagyok. Nekem ettől dobban a szív. (beteg állat)

Egy hét alatt szénné kozmált az arcom. Az a sok hó visszatükrözi azt a sok napot. Nem panaszkodásból - bazi jó volt. Szűzhavazást nem tudtam gyakorolni, buckát kicsit (szarul megy), a sima terep talán már megfelelő, ugratókból haladunk felfelé. Deszka csak egyik oldal, sí háttal alig megy. Nem nagyképűsködés - gyakorolok, emlékeztető ez csak magamnak a jövőre. Végülis ez egy napló is néha. Most épp az. S egy hét franciaország, magunknak főzve, busszal 18 órát gubbasztva olcsóbb, mint 3 nap ausztria vagy ugyanannyi, mint szlovákia - ez pedig magyarázkodás másnak, aki azt gondolja csilliárdok kellenek az élethez. Az élet persze mindig drága - megmondta ezt már Bruce Willis is, avagy a magyar fordító, de hát ilyen ez az érett kor. A 30 liter minőségi dobozos bor - az sem volt drága - 6 ember el is pusztította egy hét alatt. A sört nem sikerült megszámolni. Félig koleszos, félig jómódú öreg - tudathasadt állapot ez is. Magyarázkodom folyton. Valószínűleg magamnak, kényszeresen. Mindegy.

Mindenesetre ma reggel (inkább hajnal) 5-kor befutott a busz az egy hét csodajó francia napsütésből. Aztán még van pár órám és ma du 3-kor már száll a gépem skótokhoz. Magyarázkodhatok tovább - rég volt, nagyon rég volt, amikor a cég küldött oktatásra, bármire engem is. Kiestem a felkapott bagázsból, a management buliból, ami nem is érdekelne, de az utazások hiányoztak rendesen. Most végre megyek - örülök neki nagyon. Mobil appokról Nielsenéktől tanulni akkor is jó, ha nem lesz tökújdonság. Márpedig az új guidelineokat is olvasom, de azért is meg is lephetnek.

Valójában csak pár órám van itthon. Az indulásig még hat. Éppenséggel mással is foglalkozhatnék - teszem is.

Magyarázkodás nélkül idemagyarázkodom, hogy jajdenagyon nincs időm írni, de ez persze nem igaz. Ráadásul írok is, csak nem postolom. Előbb végre indiát kéne leblogolni, meg svédeket, meg méltatni a családot, mert megérdemlik, meg leírni pár fontos gondolatot, meg aztán megvolt az első repülés, elölmászás, meg pár életet meghatározó dolog zajlik - ó, semmi komoly anyu. A feladat mindenesetre így nagyobbra nőtt, mint aminek szívesen nekiáll az ember. Persze tudom - csak el kell kezdeni és megy. De lám lustább vagyok, s mint ilyen lemorzsolódom az evolúcióban ripsz ropsz.

Jövő héten franciákhoz el, aztán skótokhoz, aztán majd haza, aztán majd lesz időm és abból nem írok, mint most sem. Róma dicsősége elmúlt. (egy frászt múlt el, csak köpenyt cserél, s nem tudja a sok ruhától mit vegyen fel. Ez a baj ezzel, ha túl sok a lehetőség, meg nagy a szabadság, mi - semmi nem készül el. Na és. Cserébe szabad vagy, s akik nem azok, azok mindig ezt hiányolják a legjobban... Csórikák...)

Csak néznem kell. Az is elég. Egy pillantás, amiben benne van minden. Igen, ha akarnám le tudnám ütni ezt a benga nagy köcsögöt - de nem mer rosszat szólni. Érti a pillantásból, hogy nincs esélye, mert gyors vagyok, erős és igazságos. S feldobhatnám a szomszéd társaságot egyetlen jópofa beszólással és dőlne mindenki a röhögéstől. Látom, hogy a lányok is elolvadnak ettől a szemem sarkában bujdosó mosolytól, de nincs szükségem rájuk. Fölényes magabiztossággal nézek át rajtuk - barátnőm van, s egy igazi férfi, amilyen én vagyok ellenáll a kísértésnek. Közben lazán beszélgetek - minden mondatomban egy életnyi bölcsesség van. Jegyzetelniük kéne, akik hallják. Persze fel sem fogják. Átugrom a korláton - légies könnyedséggel, látom lassítva a mozgás finomságát - egy párduc is megirigyelné.

Megállok a slónál. Furcsa alak néz vissza a tükörből. Elmosódott, kusza arc, kétségbeesetten kiált segítségért az önértékelés csődje, aki képtelen egy egybefüggő gondolatra, nemhogy kimondott szóra. Gizda, s a saját árnyékától is fél. S mellesleg tökrészeg.

Olyan ez, mint a spártai 300, csak százzal több. Az edzés első 20 perce kezdődött 400 fekvőtámasz, 400 felülés, s ugyanennyi guggolással. Aztán egy óra erősítés. A január ilyen. Erre készültünk egész hónapban, ami india fosása és a karácsonyi zabálás után a kezdő 64 is sok volt január másodikán (aztán azóta minden alkalommal növeltük a mennyiséget). Jó elérni. Ahogy ez persze bármivel így van, amiért megdolgozol. S persze ha tartanám az erősítést, végül egész kemény arc lehetnék. De nem vagyok az. Mindegy is most.

Rég írtam, pedig stockholm, india, emberek, karácsony, érdekességek vannak dögivel. Meg munka is van. Az élet kérem zajlik, erre itt meg csend van. Pedig agyalok sokat. De hagyjuk ezt az örökös mentegetőzést. Hiába-anyám teljesítménykényszere is a véremben van, keverve apám lazaságával. Hát, hogy ebből mi lett azt tudja fene, de azért én örülök neki. Még ha here is lettem végül. Az is kell. (hihetetlen mennyit szarakodok magamon. Már én is unom. Majd írok másról. A hihetetlen gyurmaember igazságos kalandjaitól. Vagy valami egészen másról. Majd. Egyszer...)

A péntek estétől hétfő hajnal 5-ig tartó szilveszteri mulatság végülis kellő alapot ad a világ utolsó évéhez - csak jó mulatást tudok kívánni hozzá mindenkinek.

(karácsony, utazások, beszámolók, képek, új blogok - majd mindent a megfelelő pillanatban celebrálunk - mert egy kis magyarázkodás magamnak még láthatóan az új évben sem maradhat el. Minden nem változik meg teljesen egy évfordulótól, csak alakul minden nappal. Buék)

Projekteket kellene lezárni, átadni melóban. Marad még teendő. Rekuperáltunk egy csomót, bár az sem lett kész. Emberekkel találkozunk. Vízum, papírok, kártya gépbe. Szerettem volna a sok blogolandó dologból pár lenyomatot is - svédek, mások. De legalább valami tervet szőttünk volna már az útra. De sebaj;)

India. Szombaton megyünk. Van két repülőjegyünk, aztán ennyi. A karácsonyi vásárlási roham kimarad - ó, de hiányzik... Mindemellet majd jövünk.

Bocs, a rendszerhiba miatt a kommentek elvesztek. A postok is, csak azt mások archívumából vissza lehetett szedegetni - köszi B.

Gyűlnek a postok, gondolat is akad, de rekuperáljuk az időt, meg jánossal sétálunk.

Furcsa ez az egyirányú beszélgetés, ami itt zajlik. Alapvetően nem tudom ki a fene olvassa amit ide írok. Néhány emberről tudom - a családom minden tagja (szia apu, anyu, tesó:), meg Manó is talán épp most az emeleten olvas (vicces, hogy én lent írok, ő meg fent olvassa - de a virtuális világot és társadalmat fikázók bekaphatják: beszélgetünk élőben is sokat, s nem csak arról ki veszi a tejet. Szóval ez a blog nem azért van, hogy kiváltsa az igazi beszélgetést - nem is teszi). Aztán talán olvas néha még (vagy valaha olvasott) az exrokkant, bundásképű, a kutyabolond, a túrabolond, hús, vas, KPG, gyogyóós és putykuma, van aki majdnem neszmélyről, tán spanyoloktól is, tán föld alól is (remélem utalásom rájuk nem zavarja őket itt). Néha talán pár más kolléga is belefutott ebbe, ami a management fikázó írásaimnál vsz nem vetett rám jó fényt. Talán néha más cimbora is nézett már be. Talán futott már bele idegen is - bár miért tenné. Ezen túlmenően fogalmam sincs ki olvassa ezt (a fentebbiek sem biztos, h teszik). Tehát amit ide írok arról tudom, hogy van akivel ez egy egyirányú beszélgetés. S furcsa, hogy egyirányú. Persze nem írok érdekes dolgokról, tehát nem is lesz kétirányú. S persze a blogolás ilyen - van jópár ember, akinek olvasom a bogját, pedig azt sem tudom kicsodák, meg van akiről tudom és úgy olvasom, mégsem szólok bele. De néha jó lenne látni kiknek írok. Úgy kinézni a sorok közül és látni, hogy ki és miképp olvassa. Tetszik-e neki vagy csak baromira unatkozik vagy ezen keresztül ismeri meg más oldalam?

Miért olvasol? S miközben ezeken a betűkön fut a szemed én a betűkön keresztül belelátnék a a fejedbe, s kicsit én is tudnám mi van a Te fejedben. Hogy vagy? Jól érzed magad? Boldog vagy? Örülsz ezeknek a betűknek? Ismersz? Gondolkodsz valamin? Vajon amikor felállsz majd a székedből jobb kedved lesz? Vagy csak nézel fásult arccal magad elé és magad sem érted miféle furcsa hely ez a világ, ahol bármilyen képzeltlen majom irogathat értelmetlen dolgokat akármiről? Hol van az írók szépen művelt igazi virtuális világa? A filmeket leváltja a valóságshowk hülye világa? Vajon ez a blog is csak egy valóságshow, ahol nem kell a saját életed élned, hanem nézheted másét? Vagy része vagy az életemnek? Dehát azt sem tudom ki vagy... Persze ettől még része vagy az életemnek, hiszen olvasol épp most is. Tehát a gondolataim látod, s benne vagy most is ismeretlenül és láthatatlanul is. Épp rád gondolok, akárki vagy.

(Megtanulhatnék távgyógyítani - csak elolvasnád ezt itt és elmúlna az összes panaszod. Talán beiratkozom egy két napos távgyógyító tréningre táltosékhoz... Mondjuk onnantól biztos lehetnék benne, hogy senki sem olvas, csak aki hülye vagy rajtam röhög és az én nyomoromhoz hasonlítva rájönne, hogy boldog élete van. Végülis értelmet nyerne ez itt)

Hű, de utálom ezt, amikor a bocsánatkérés egy ilyen jelentés nélküli kötőszóvá változik. Szeretnék megszabadulni a bocsánatkérésektől - úgy élni, hogy ne legyen szükségem rá. Persze ez csak idea, s tévedni emberi dolog és inkább tévedj, de élj, mint ne tegyél semmit, nehogy valakit bántson a dolog. Szóval bocsánatot kérni fogok még sokat, s tudnom kell ezt szépen tenni, s a mestert a gyakorlat teszi, de a folyamatos bocsánatozás nagy ökörség, még csak nem is alázatos dolog, csak olyan műanyag faburkolat minta a purhab belsőn. Bocs Miki, ha ezt mint bántás magadra vennéd;) Mástól is utálom, ne vedd személyes sértésnek. (nameg így kerek ez a bejegyzés, hogy valakitől rögtön bocsánatot is kell kérjek miatta - bár ők már gondolom nem olvassák ezt a szart)

Egy éve is voltam Egerben. De nem láttam belőle semmit, csak a kórház plafont. Igaz azt egy héten át (majd 2 hónap gipsz). A történet most is ugyanígy kezdődött. Mindenki elment bringatúrára a bükkbe - ugyanaz a szervezés, mint tavaly. Nem, kösz, én inkább repülni megyek. Mint legutóbb. Egy pillanatra felmerült, hogy a szél is ugyanoda fúj. Végül a szél megkímélt. Annyira megkímélt, hogy el is fogyott alólam, de nem ijedtem meg, s a második start már - bár bevállalós volt az a nulla szeles belefutás - gyönyörű volt. Egy sima lesiklás, de elképesztő boldog lesiklás. Egész estig mosolyogtam, ahogy átmentem Eger utcáin, csak most nem a mentő vitt és minden szép volt, a kanyarok is az úton ugyanazok, a levegő is csípős hideg és a többiek is ugyanott, csak most szépen leszálltam és odaértem:)

Persze sokminden egészen más az életben, átalakult baráti kapcsolatok, akik ebből az egészből semmit sem vesznek észre, s bár a történelem ismétli önmagát (már dúdol is history repeats itself-et a született gyilkosokból), de most sikerült más útra lépni ugyanonnan. Sárkánnyal kedvenc starthelyeim voltak óbuda és nyikom és most ernyővel mindegyiket sikerült felavatnom. Sok séta fel a hegyre, ismeretlen új arcokkal végigdumálva. Falmászásnál is új ember csapódott a buliba, minkét hétvégi alkalommal. Újabb falakra jutottam fel. Sokat autóztam egyedül, míg a többiek tekertek az amúgy szép bükkben. Sok apróság és néhány lényeges dolog is más, s ettől vagy ettől függetlenül nagyon jó volt a napfényben is látni Egert, a repteret, a várost. A kórházba nem mentem be. Már kicsit bánom. Más néztem meg most.

Ha beugrik az érzés most is mosolygok. S a felém fröcsögő szar a boldog belső páncél közelébe sem jut. Sok rétege van bizony az igazságnak. Mint a hagyma - mondá Shrek. S ha minden rétegét levennénk a hagymának nem maradna semmi, még a meztelen igazság sem. Csak a hagyma szaga, meg pár könny utána.

Feljövök a blogra, aztán nézmá, megint nem történt itt semmi. Nincs élet. Nem írtam semmit. Fészbúkon sem írok - oda nem is írtam igazán - csak néha. Eltűntek a levelező partnerek. Barátok sehol. Üres az agyam. Van pillanat, amikor tényleg nem gondolok semmire. De most, h ezt leírom persze bejön a blogpara, hogy aki ezt olvassa, az egyrészt minek is teszi - semmi értelme - aztán anyu ne izgulj, nem vagyok tökdepis. Ez a post viccesnek nem az, értelmesnek sem az, csak itt van úgy ok nélkül. Már a motoron menet közben sem tudok végigbeszélni egy 100 kilóméteres utat. Úgy magamban. A sisaknak. (igen anyu biztos elittam az eszem). ((jézus anyámmal beszélgetek a blogon keresztül - ez is beteg)) Mindenki parázik mekkora marhaság az egész virtuális világ, én meg parázhatok azon, hogy szeretem. A könyvek és filmek és álmok virtuális világát is szeretem. Persze ez sem érdekel senkit.

A történéseket nem írom le - az a valódi világ, szeparáljuk el, biztos jó lesz egy kis reggeli tudathasadás. Van pár értemes gondolat, de mindegy is. A siránkozásnak meg minek. Van ezen a gépen power off?

Kimegyek levegőzni. Eszem valamit. Megosztom és lájklojad - ez mekkora téma már mindenki körében. Pedig az élet sem más - legfeljebb máshol van a lájk gomb. Vagy lájk pipa. Lepippantanád a lájkomat?... (mert szex nélkül nincs bejegyzés bassza meg - ez pedig egyben az erőszakos szex volt)

- Bocs sietnem kell, megyünk úszunk egyet
- Komjádi uszoda?
- Nem. Tenger:) ...... (bocs:)

S a lézerkardost (mert ezek bizony nem sima fénykarddal nyomulnak) már a víz alól is hangoljuk, h az erő vezesse majd a mozdulatait mire a szárazra lépünk. Szorítás on, aggódás off.

A másnap mindekinek másféle. Van akinek a feje fáj, van aki rókázik, van aki csak feküdni képes, s van aki úgy érzi a világnak vége egy napra és soha többet nem iszik már semmit - már amennyiben túléli a napot. A másnap nálam fura módon csak arról szól, hogy kanos vagyok. Mindenesetre az illúziók kék pirulás világában az alkoholizmus egy egész vonzó alternatíva ilyen peremfeltételekkel.

S mi örömmel vesszük. Fényképezek és tudom hol készült a kép automatkusan a gps jel alapján. Keresem a haverjaim és ha a nevét el is felejtettem kép alapján akkor is megtalálom. Bejelölöm a facebookon, megkommentezem és máris tudja mindenki mit gondolok. Rákeresek pár cuccra neten és ettől a reklámok engem nem tamponnal nyúznak, hanem olyannal, ami érdekel. A mobilom cellainfója alapján tudható épp hol járok, s amikor valaki keres ez jól tud jönni. Fényképeim megosztva, hely bejelölve és így magam is jobban emlékezem majd öregen. Persze most mindenki tud rólam mindent - az infók össze vannak kötve és ennek sok jó oldala van. Nagyon sok. De lássuk be - ez a nagy testvér, csak nem más erőltette ránk, hanem mi vettük magunkra.

Van ami egészen rosszul kezdődik. Például ez a hétvége ilyen volt. Ocsmányul indult. Aztán a folytatás sokat javult. Nem light cola, nem egy órás keret. Persze tudom én, ez nem minden, de jól esett. Bringa megvolt, wakeboard sörré változott. Az esti kontraszt olaszos lett, s a világ itt már eléggé barátságos hellyé változott. Aztán másnap feltaposni pár órán át a hegyre és ugyanennyi ideig a magasból nézni a világot. Repülni ismét;) Jó. S kiolvasni is jó. Az északi szél kifújt. Szeretem az északi szeles meséket. Szeretem a szerelem illúzióit. Az illúziók szépek. S a valóság is szép, még ha a kettőt soha nem is tudod megkülönböztetni.

Sport jön. A bringa után hegyre menet után még elmentünk falat is mászni. S jövő héttől ismét heti 4 edzés. Ismét fekete övvel. A mászásnak kell helyet találnom. Meg még rengeteg dolognak az életben. Hogy majd ne ocsmány reggelekre kelljen emlékezni, hanem szép pillanatokra, még ha azok nem is a megszokott vágányon mennek... Nem azon mennek. Film megy ismét. Hajnal 2 múlt. S ez is jó. Sokminden jön a fejbe. S nem lehet mindent leírni, nem lehet mindenkinek írni. Majd egyszer. Vagy máskor. Még nyár van. Nyár este.

Ìrt rólam? Végre én vagyok vajon a főszereplő? S milyen jó azt látni, hogy igen. Ez a történet rólam szól, végre én vagyok a főhős, az én kalandjaimon izgulnak sokan, egy krónikás betűkbe is veti a sok közös élményt, amik valami egészen egyedüli és kivételesen szép történetben fogalmazódnak meg. Igen, csak egy utalás, az anonimitás titokzatosságát megtartva, de bizony aki ismer az sejtheti, hogy én vagyok az. Igen, jelentős része vagyok az életének. Fontos vagyok neki. Valakinek végre én vagyok a legfontosabb, szeret, elismer, úgy ahogy vagyok, a hibáimmal együtt és tudhatom, hogy soha nem adja fel. Nem, ő soha. Meghagyja a szabadságom, soha nem terhel, nem korlátoz semmiben, csak támogat, megért, elfogad, s rajong értem, nevet velem, ha rám gondol a szíve megtelik forrósággal, ha meglát a gyönyör köszön vissza. Ha kell ő a párna, amin sírhatok, amihez odabújhatok, amit dühösen a fejéhez vághatok, de ő kitart. Majd nagyon sokára talán kicsit kopott lesz, talán kicsit ki is szakad, talán majd egyszer már nem lesz olyan erős rajta a szövet, s akkor majd én fogok egy jó cérnát és megvarrom. Ha kell foltot is teszek rá, de sosem dobom ki. Hiszen ő az én párnám most már örökre. Na, de mi ez a sok rohadt párna itt az ágyon? Mégis mitől maradok egyedi? Miért azt a másik párnát igazgatja? Ma egyszer sem nézett rám. Ok, legalább odébb rúgna. Az is jó lenne, csak érjen már hozzám. Hiszen én az ő párnája vagyok. Legalább valami jelét adja már, hogy egyáltalán létezem. Szakadjon ki minden más párna! Jöjjön hát a világvége. Megsérülök én is, de legalább észre veszi, hogy van egy roppant strababíró párna. Remélem én élem túl egyedül. De az sem érdekel, ha nem élem túl, ennek ui így semmi értelme...

Miért nem ír rólam? Vajon már mégsem én vagyok a főhős azért nem rólam ír? Vagy ezzel büntet, mert más is velem aludt? Vagy ebben a világban nem mutat csak meg? Minden világban én akarok uralkodni! Minden kell. Nekem minden jár és kell is. Nekem jár sok, nekem jár elfogadás, kizárólagosság és tisztelet egyszerre. Mindent akarok. Írj rólam! Akarom. Vagy majd nézheted a valaha volt párnád. Elveszem tőled és majd rájössz, hogy minden más csak utánzat.

Friss levegő. Milyen más. Szél. Nem liheg végre rám. Van levegő. Sok levegő. Friss és feltölti a szövetet. Igen, hagyom, hogy feltöltsön és elemeljen a földről. Had fújjon amerre csak kedve tartja.

Messze járok. Ismeretlen helyen...

Írt. Rólam. Igen, egyértelműen rólam. Milyen puha, finom szavak. Jaj, ez is rólam? Hm. Nem is tudom. Jó, hogy írt rólam. Igen, ez a történet rólam szól, végre én vagyok a főhős, az én kalandjaimon izgulnak sokan, egy krónikás betűkbe is veti a sok közös élményt, amik valami egészen egyedüli és kivételesen szép történetben fogalmazódnak meg... Jó történet lett végül? Az enyém...

Mindig is betegesen rettegtem a hétköznapoktól, az átlagos dolgoktól.

Pedig minden tekintetben átlagos vagyok - átlagos motoros, átlagos harcművész, átlagos síelő, átlagos deszkás, görkoris, pilóta, lovas, szerető, író, tanár, jellem, ember. Persze van amiben kezdő vagyok, mint mászó vagy szörfös, meg egy csomó minden. Mondjuk sosem voltam közepes tanuló. Bár kitűnő is csak általánosban, később csak jó. Hiába van 3 diplomám, egyikben sem lettem professzor. S nem vagyok ismert designer sem, csak egy átlagos a sok millióból.

Vannak hagyományok, amiket nagyon szeretek. Nagyon sok átlagos embert szeretek, s nagyon tisztelem, aki képes a hétköznapok darálójában folyamatosan látni a szépséget. A kis dolgokat is szeretem, s pl edzeni csak rendszeresen tudok, különben talán inkább a könnyebb utat választanám.

Mégis rettegek a hétköznapoktól, a szokásos dolgoktól, ami olyan, mint amit mindenki más is csinál. Utálok beállni a sorba, utálok követni dolgokat - bár szabad akaratból szinte bármit szívesen teszek (legyen az szar lapátolás vagy bármi alja). Utálom a kötelező dolgokat, bármi legyen is az.

Mégsem vagyok szélsőséges. Semmiben. Mindenre van már ezer más ugyanilyen példa, ember. Egy kis szürke pont vagyok.

S bár ez az átlagosságon agónia depisnek hangzik, de szeretem az életem. Éppen így jó, ahogy van. Boldog vagyok. Nem kiemelkedően, csak olyan átlagosan:)

(az a baj, úgy tűnhet azt várom, hogy hátha rápattan néhány ismerősöm vagy a családom, akik szeretnek és rendbeteszik a szétcsúszott önértékelésem. Pedig nincs baj az önértékelésemmel, csak a hétköznapok sötét árnyai merednek rám valamiért. Azt sem értem miért. Hiszen a dolgok rendben vannak. Ettől még van így...)